Ez a bejegyzés kezdődhetne úgy is, hogy egy novemberi hajnalon, amikor a dér fagyasztotta keményre a talajt, és még az éjszaka trónolt. Összeszedtem a fotós felszerelésem, beöltöztem a tankvezető katonai overallomba (természetesen thermo aláöltözővel) és elindultam a határba. A kis erdősáv utáni frissen levágott kukoricás mellé, hogy sokadjára végre sikerüljön lefotózni életem első (vadon élő) vaddisznóit. Nagyon reménykedtem, hogy a kitartó próbálkozásokat végre siker koronázza… Ahogy közeledtem a kiszemelt leshely felé a szívem a torkomban dobogott, és ha nem lett volna olyan hideg, lehet hogy még izzadtam is volna.
Aztán megpillantottam a kis csordát nem mesze a a fedezéket adó bozontos szélétől. Aztán túllépve az első sokkon felemeltem a gépemet és kattintottam….
Az itt leírtakból természetesen egy szó sem igaz…. A történet csak kitaláció, de életem első megörökített vaddisznói nem, vagy mégis. Az úgy volt, hogy hivatalos voltam a siófoki szennyvíztelep átadójára fotózni és amikor a kollégáimmal odaértünk nem hittem a szememnek. A telep kerítése körül mindenhol csapatostól keresgéltek a malacok élelem után, nappal. Több sem kellett ahhoz, hogy beindítsa a vadász énemet…lefotóztam a megnyitót, ahogy kell és utána reménykedtem, hogy hazafelé is ott legyenek az állatok.
Ott voltak…én meg úgy csinibe vágva elindultam feléjük az itt ott már felengedett talajú kukoricásban, hogy közelebb osonjak. Persze ilyenkor nem viszem magammal a kétszerezőt, így maradt a 70-200 objektívnek. Szerencsére a 7d nálam volt így annak az 1.6-os szorzója segített kicsit. Szóval csini cipőben, szövet kabátban kommandóztam a telep kerítése mellett ezekért a képekért. De megérte, mert ezek voltak az első vaddisznóim… De itt egy újabb csavar a történetben. Hazaérve tanulmányozva a képeket, és (az oldalam több követőjétől valamint fotós ismerősöktől megerősítve) kiderült, hogy az én vaddisznóim legfeljebb vad (házi) disznók lehetnek. Legalábbis a külső jegyeik erre utalnak. Hát így jártam, de ettől még a kiskoca cuki volt..