Mégsem a pár nappal ezelőtti volt az utolsó kiruccanás.

Kicsit belefáradva a karácsonyi ücsörgés, tv nézés és evés spirálba elhatároztuk a párommal, hogy egy kicsit kimozdulunk a szobából. Ebben a gyönyörű napos időben sétálunk egy kicsit azokon a területeken amerre vadakat szoktam fotózni.

Az előzetes útvonaltervezések szerint 10-15 kilométeres séta várt ránk jobbára lakatlan területeken, de helyenként nagyon közel haladva a házakhoz és a „szélső” utcákhoz.

Kezdésnek a kert vége után található nádas felé indultunk, ahol pár napja egy kisebb őz csoportot kaptam lencsevégre az utolsó fényekben  . Ebben a helyszínben most sem kellett csalódnunk, a három őz ott várt minket a párás ellenfényben türelemmel.

Na erről nincs kép (mert előző este kint voltunk fotózni a faluban és úgy maradt beállítva a gép), mert mindegyik fotó az elején kiégett.

Mire menni készültek a legelészés után addigra észbe kaptam és sikerült egy két képen dokumentálni, hogy ott voltak.

 

Innen egy jó hat kilométeres séta következett egy vadátjárón át mezőkön, nádason keresztül a szomszédos településre. Nem sok mindent láttunk egy-két kósza fácánon vadlúdon és a világító toronyként magasodó fonyódi kilátón kívül.

Beérve Fonyódligetre a régi hangár felé mentünk a szélső utcákon keresztül, amikor igen komoly meglepetésben volt részünk. Alig 20-25 méterre az utolsó embertől akivel találkoztunk egy 6-7 fős szarvas csapatba botlottunk. Szó szerint majdnem orra estünk bennük, ahogy az út mellett pihentek, majd megriadtak a hangos beszélgetésünktől és tovaszáguldottak a nádas belseje felé. Annyira meglepődtem, hogy fotózni is majdnem elfelejtettem. Csak akkor tértem magamhoz és csináltam pár kockát amikor már majdnem mind eltűnt.

 

Innen az Ordacsehi bekötőút irányába haladtunk tovább egy régi földes úton. A nyomokból ítélve nem csak mi járunk erre, hanem a helyi vadpopuláció majd minden tagja itt közlekedik. Ennek ellenére a következő négy kilométer eseménytelenül telt. Fotóztam párat, mert a fények jónak tűntek, de inkább tájat meg a kilátót mert azok ugye nem futnak el.

Mire kiértünk az autópályán átvezető hídhoz szépen le is bukott a nap a horizont alá befestve az eget vörösre, narancsra és kékes-lilára. Persze ekkor a szinte nulla fényekben minden megelevenedett körülöttünk. Egy őzet sikerült elcsípni viszonylag használható beállításokkal búcsúzóul, de aztán következett a záró másfél kilométer a falun keresztül a házunkig.

Így tizenhárom kilométer és bő négy óra séta után zsibbadó lábakkal estünk be a kapunkon, de olyan látványban volt részünk és olyan élményekkel gazdagodtunk, hogy azt mondom megérte.